Az időjáráshoz mérten nem túlöltözve kocogok ki a parkba. Én nem fázom. Otthonról idáig persze nem nagyon feszítettem meg a dolgot, csak elporoszkáltam, a parkba lépve azonban már rákapcsolok. A jó kondira kifejezetten szükségem van, most pedig, az elmúlt napok eseményeinek fényében jól is esik, ahogy csak szedem a lábaim és lassan érzem, hogy az izmaim ütemes mozgásának hatására lassan egy kicsit letisztul az elmém, majd a háborgás teljesen elcsitul. Ugyan mehetnék az erdőbe is futni, de most valahogy szükségét éreztem, hogy valamelyest emberek vegyenek körül. Ezzel ugyan határozottan megszegtem Gabe utasítását, ami ráadásul éppenséggel gondoskodik is a társaságról… De az az igazság, hogy még így is elveszettnek és magányosnak érzem magam. Vannak azok a ritka pillanatok, amikor rá kell jönnünk, hogy csak apró porszemek vagyunk a világegyetemben. Én éppenséggel pont egy ilyen pillanattal küzdök, és borzasztóan nehezen viselem. Látni akarom, hogy mások is pont olyan jelentéktelenek, mint én, hogy ne érezzem magam egyedül ebben a kilátástalanságban. Ehhez pedig most ki kellett szakadnom, még ha fejemet is veszik érte.