Daliah Bolson

Előtörténet

Nem is igazán tudom, hol kezdhetném. Talán Párizsnál. Vagy Helsinkinél. Igen, Helsinki jó lesz. Akkor ötéves voltam, a tesóm, Donovan hét. Igazság szerint magára Helsinkire nem nagyon emlékszem azon kívül, hogy nagyon utáltam, ugyanis hideg van arrafelé. De már ötévesen sem tudtam, hogy milyen lehet egy helyen élni. Apa ugyanis mániákusan utazgatni akart folyton és ebben az sem zavarta, hogy két kölyköt is magával cipel. Menekült. Csak épp nem mások elől, hanem a saját emlékei elől. Anya ugyanis egészen kicsi koromban meghalt. Akkoriban még nem tudtam miért, ha apán múlik, a se tudnám. Helsinkiből Berlinbe utaztunk, majd Párizsba. Igazság szerint nem is tudnám felsorolni az összes helyet, ahol jártunk, mert annyi volt. Mi csak egyszerűen loholtunk apa után és reménykedtünk, hogy egyszer végre megállunk. Bukarestben untam meg ezt a folyamatos hurcolkodást. Akkor persze apának még nem mondtam, de egy este, amikor Donnal feküdtünk az éppen aktuális szobánkban és bámultunk ki az ablakon, váratlanul elkezdett belőlem ömleni a szó. Nem tudom, milyen rohamom volt épp, de egyszerűen csak folytak a szavak. Hogy mennyire gyűlölöm, hogy apa soha nem mond semmit, hogy nem tudom, mi történt anyával, hogy állandóan bőröndben lakom, hogy nincsenek barátaim. Nem is tudom, mennyi ideig szövegelhettem, mire végre elfogytak a szavaim és újra csend borult ránk. Azt hittem, nem is fog semmit mondani, aztán azt tudakolta, akarom-e tudni, mi történt anyával. Persze tudni akartam, bár lehet, jobb volt boldog tudatlanságban élni. Anya Dániában halt meg nagyjából másfél éves koromban. Addigra már megromlott a kapcsolatuk és apa nőzni kezdett. Csak épp azzal nem számolt, hogy egy nap egy vadász ágyában köt ki. Az egész családunkat le akarta vadászni, és ez sikerrel is járt volna, ha apa nincs. Anyát viszont szó szerint kardélre hányta. Fogalmam sincs, apa hogy bánt el vele, de van egy olyan gyanúm, hogy ha megkérdezném, nem kapnék rá normális választ. Ahogy soha semmire nem kaptam. Mindig is keveset beszélt, főleg velem. Ekkor megértettem, mi elől menekül.
Mondanom sem kell, ezek után sehová nem akartam menni vele. Napokig vitatkoztunk, én azonban nem engedtem. Apa meg hol velem veszekedett, hol Donnal, amiért elmondta. Igazság szerint nem nagyon érdekelt, hogy mit mond, csak azt akartam, hogy hagyjon békén és menjen el. Végül a bátyám győzte meg, hogy talán jobb lesz ez így és különben sem vagyunk már kölykök. És apa elment. Mi pedig itt maradtunk, és négy éve tengetjük itt az életünket. Nem mondhatnám, hogy felhőtlenül boldog vagyok – szeretek itt lenni, de bebizonyosodott, hogy egyedül majdhogynem életképtelen vagyok. Don szerzett nekem melót maga mellett biztonsági őrként. Nem mintha nem tudnék bárkinek bepancsolni, de lány vagyok és még mélynövésű is. Ez ronda diszkrimináció! Persze, ha rajtam múlik, be tudom bizonyítani, hogy megérem a pénzemet.