Deliah & Greg

A sors iróniája, hogy a „munkaköri leírásomban” benne van az emberekkel való kekeckedés. De ha az unalmat egyszer végre fel lehetne szentelni, másodpercek alatt érne a halál. Otthonosan mozgok az éjben. A sötét, a hűvös nem akadály, inkább segítő tényező. Tudom, hova tartok, s hogy juthatok oda legkönnyebben. Nem sietek, nincs rá okom.  Az összes hátrány ebben a világban, az emberek hiányosságaiból ered. Aki ezt mondta nekem az egy igazi szarházi volt, de most hálás vagyok neki. A megmozdulásom, ahogy arra számítani lehetett, nem nyerte el a rendőrök tetszését - nem is értem, miért -, nekik nyilván pofátlanság volt, nekem foglalkozási ártalom. A szemükben ez felért egy sértéssel, de hiába vagyok hozzájuk képest - látszatra - gyengébb nem kötelességem mindent "szó" nélkül tűrni. Az, hogy ezzel módszeresen viszem vásárra a bőröm az meg az én dolgom, együtt tudok vele élni már jó ideje, arról sincsenek tévképzeteim, hogy milyen idős, erős ember, vadász, vagy farkas ellen mennyi esélyem lehet. A korlátaimmal is rendben vagyok, ismerem őket, legfeljebb nem veszek róluk tudomást. Félreértés ne essék, nem azzal volt itt a probléma, hogy vásárra viszem esetleg a bőröm, ha nem vigyázok, a probléma a körülményekkel és a mikéntekkel, meg a miértekkel volt, ezekkel nem tudtam kibékülni. Senki ne éljen kétségek között, van nekem szívem, különben már nem keringene a vér az ereimben. Érdekes, ha van szív, az a baj, ha nincs akkor meg az...  Ettől függetlenül senkitől sem várom el, hogy megértsen, én tudom, mit miért teszek, vagy épp nem teszek, ennyi pedig bőven elég. De van mikor minden és mindenki mehet a picsába, melegebb éghajlatra. A tanulásnak akkor van értelme, ha fáj, abból tanul az ember. Nem?  Van,  aki kábán dülöngélve, céltalan kóborol, mikor nem képes felfogni, hogy mit tett. Én tudom, mit tettem, csak még nem fogtam fel, de a hatás majdhogynem a fordítottja nálam, mint az átlagnál, vagy mint ahogy az elvárható lenne. Olyan ez, mint valami átkozott mókuskerék, amiből tudod, hogy van kiút, de közben nem találod, pedig ott van az átkozott! Messze nem vagyok tökéletes, annyi hibám van, mint a fene, de a lojalitásom az, ami megkérdőjelezhetetlen és megingathatatlan. Semmi nem oké, hogyan lenne körülöttem bármi is oké, egyszerűen kevésbé nem oké, mint általában. Azt hiszem. Sose értettem azokat az embereket, akik csak úgy spontán, minden gond nélkül és szívből rá tudtak mosolyogni vadidegenekre. Furcsa érzés volt egyébként, de akkor se értettem.
Az, hogy ki mit szól az ittlétemhez, hát torony magasan leszarom, nem kezeltem le mindenkivel. Aki elfogad, elfogad, aki nem, nem, a többi nem érdekel, távol áll tőlem a népszerűségi versenyen való részvétel, az ilyen idióta játékokban soha nem is voltam jó. Nem is akarok, nem azért jöttem. Minek hisznek, vagy mit gondolnak rólam, mind mellékes, legyek a szemükben egy sötét paraszt, egy nagyképű akármi, aki gondolkodni is képtelen, csak megy előre, mert megteheti. Szeretem, ha alábecsülnek, ha a stílusom miatt elkönyvelnek izomagynak, és álmukban sem gondolnak arra, hogy ez az őstulok bizony használja is a fejét, és nem csak arra, hogy lefejeljen másokat. Nem mintha nem élvezném! Kérniük sem kellett volna, hogy fogjam vissza az agresszív énem. Hát minek néznek engem, amatőrnek? Természetesen ez egy igazán remek klub, mert azért lássuk be, nem én vagyok az a pajti akire gyermekkorod óta vágysz. Viszont aki elérte, hogy ne egy adag húst lássak benne, azzal talán már foglalkozok is. Hallok mindent, naná, hogy hallok, sőt, kifejezetten hegyezem a fülem. Kész vagyok rá, hogy a legapróbb baljós jelre ugorjak, de nem csak azért, hogy magam megóvjam egy később megbánásra ítélt, indulatból elkövetett tettől vagy szótól.
Nem kerüli el figyelmemet az ismerős szag, illat. Ezzel együtt pedig az arcomra is felmázolódott egy kaján vigyorba torkolló mosoly. Megyek az orrom után, végre a kis csapaton kívül más is belép ide.

Céltalanul kóválygok az Óvárosban. Tulajdonképpen elég paradox, hogy én voltam az, aki végre le akart telepedni, mégis a mai napig kívülállónak érzem magam, annak ellenére, hogy már évek is elteltek. Teszem a dolgom nap nap után és nem tartok sehová. Még ez a gondolat is olyan, hogy minden nap felötlik bennem, aztán végül semmi nem változik. Megvannak a dolog előnyei, mert semmi nem ér váratlanul. Kivéve ma. Ma váratlanul úgy döntöttem, hogy igényt tartok némi társaságra. Hogy ez honnan pattant ki – azon kívül, hogy a fejemből –, azt nem tudnám megmondani. De végül is kit érdekel? Azon kapom magam, hogy forgatom a whiskys poharat a kezemben kissé eltűnődve. Hm, most aztán igazi partyarc vagyok. Ülök egy pohárral. Lassan a pohár pereme felett elnézek és egy távolról ismerős arc rajzolódik ki. Távolról sem volt soha szimpatikus, most sem az. De hát én akartam valami váratlant, most majdnem meg is lepődtem. Persze csak majdnem, azért tisztában vagyok vele, hogy ki, mikor, mit csinál, ez a dolgom. Elnézem egy darabig, mintha legalábbis valami esettanulmány volna, majd megemelem felé a poharam. Ez nagyjából az általános kedvességem tetőfoka, én nem Don vagyok, hogy mindenkit levegyek a lábáról egy kis jópofizással. Na, meg persze milyen hülyén állna nekem az ő szakálla. Persze az ő hozzáállásának is megvannak az előnyei, én azonban más ösvényen haladok. Ösvény… Nem is megyek sehová, ez egy jó vicc volt. Mindig is ilyen fanyarul jó humorom volt, kár, hogy senki nem értékeli a szarkazmust. Talán pont így lyukadtam ki ennél a pohárnál, amivel hadonászok, de hogy minek…

Gyorsan változik a hangulatom, sokszor szokták mondani, ezúttal sincsen ez másképpen. De most komolyan... volt már olyan, hogy nem voltam jó fej? Oké, biztos volt, ez tény, de na, akkor is. Évek alatt is nehéz megszokni a fajtámat. Arrogáns vagyok, seggfej és kibírhatatlan. Mi a srácokkal különösképpen, épp ezért nem lep meg, ha valaki ugyanakkora "idióta", mint én. A lányt meglátva, utam felé vezetett, hiába rí le róla, hogy nem kívánatos személy vagyok, dübörög a zene, kiabálnak, lesnek, de én csak tolakszom, nyomulok előre.
~ Helló kislány. - üdvözöltem az idősebb lányt gondolat útján, képemen egy önelégült vigyor, miközben tekintetét fürkésztem. Italt rendeltem egy intéssel, kettőnknek, majd neki nyújtottam az egyiket.
~ Rég láttalak! Merre kolbászolsz mostanában!?

Mint az várható, a fiúcska végül betalál. Igen, fiúcska, ehhez képest mégis engem nevez kislánynak, amire egy grimasszal jutalmazom. Tudom, hogy direkt szemtelenkedik, úgyhogy most aztán legyen elégedett egy grimasszal. Kissé kétkedve pillantok a felém nyújtott pohárra, majd végül magamat is meglepve egy mosollyal elveszem, miután felhajtom a whiskym maradékát.
-Netán hiányosnak érzed az életedet nélkülem? – Ezt mondjuk, erősen kétlem. De hát Greg Nolanről beszélünk, nem tudom, mit vártam én igazából.
-Vannak olyan furcsa jelenségek, hogy valaki dolgozik. – kacsintok rá végül. Elnézek egy pillanatra afelé a néhány táncoló felé, akik már eléggé hangulatban vannak az ilyesmihez, majd egy amolyan magamnak szánt fejrázással vissza is fordulok. Ehhez én még nem ittam eleget. Ez persze nem jelenti azt, hogy a dolog nem változik meg még az este folyamán. Na, nem mintha nem tudnék táncolni, inkább csak nem köt le úgy nagyjából két percnél tovább. Nem vagyok az a kitartó típus.
-Látom, ma reggel is összevesztél a fésűvel. – vigyorodok el végül, mielőtt a pohár kötné le a számat.

Hiányosnak az életem nélküle? Hát ez túlzás, de igaz is lehet. Ki tudja. Vigyorom szélesebb és élesebb is. Ritkán látom, mondjuk ez nem meglepő, ő dolgozik és én meg tanulok...elméletben biztos...gyakorlatilag a srácokkal lógok, vagy a gázpedált nyomom tövig.
Nem tudom nyomon követni az egymást fel-felváltó, gyorsan száguldó kedélyhullámzásaimat, és ha akarnám se tudnám lelassítani azokat, megállítani pedig... esélyem sincs.
- A fésűvel? - lepődök meg kijelentésén, de aztán húzóra megiszom az italt, majd jöhet még egy , aztán igazítok is a hajamon...tudja tököm miért is. Majd rápillantok.
- Táncolunk? - nyújtom felé kezem és érdeklődő ártatlan pillantást vetve rá....a srácok rám se ismernének...

Nem bírom megállni nevetés nélkül, ahogy Greg hirtelen a hajához nyúl, így ennek következtében majdnem vissza is köpöm az italomat. Végül azért sikerül a számban tartani, de széles vigyorral folytatom a csipkelődést.
-Ja, hogy ezek szerint be sem mutattak titeket egymásnak. Szegény, biztos szomorú, hogy nem ismer egy ilyen lehengerlő személyiséget, mint te. – Nos, valóban nem a kedvességemért szeretnek engem. Valójában nem tudom, hogy szeretnek-e, ez a kérdés még annyira sosem foglalkoztatott mélyebben. Mindenesetre Greg elkapja a táncolók felé vetődő pillantásomat a jelek szerint, nekem pedig egy pillanatra kikerekednek a szemeim. Nem vagyok egy nagy táncos. De Greggel sem szoktam túl sokat trécselni, most mégis vele üldögélek itt.
-Miért ne? – mosolyodom el, majd elfogadva a felém nyújtott kezet be is sétálok a táncolók közé. Persze azért nincs teljesen botlábam, erről szó sincs. De egy táncversenyre azért biztos nem fog elvinni senki, mert a zsűri netalántán még halálra unná magát a produkciómon. Lassan azért ráhangolódom az ütemre és a karjaim maguktól a srác nyakába kulcsolódnak. Akár el is törhetném a nyakát. Nem mintha lennének ilyen terveim, de akaratlanul is ez a gondolat kúszik a fejembe.
-Na, és hol hagytad a sleppedet? – meredek rá kíváncsian, mert nem látni túl sűrűn Greget egyedül. A minimum, hogy Rafe is valahol a közelben ólálkodik, de rendszerint csapatban közlekednek, mint a lányok a vécére.

Kéz a kézben megyünk be a táncoló brigád felé. Na de ez a kézfogás nem Love Story-ba illő, amolyan "Greg vagyok és jössz mert azt mondtam" stílus. Tipikus...semmit nem változtam. Na de a csipet-csapat mellett nem is akarok az a nagy igazság. A kicsi kacsók a nyakam köré fonódnak, jómagam karjai pedig a lány derekára siklik. Pofátlanságomnak köszönhetően lejjebb is merészkedek, kit érdekel a véleménye. Engem meg pláne nem, akár meg is kefélném itt helyben. Egy jó adag pia mellett. Akarom. De mint az állat!  Sőt, ahogy most rápillantok, az az érzésem, hogy nagyon is ráférne egy kellemesen vad éjszaka. Hogyne! Pár pillanat múlva pedig ismét a derekán van már kezem.
Kérdésére, hogy hol vannak a fiúk: Raf és a másik 2 farkas, csak elmosolyodom és megingatom a fejem. Egy morranás. Az arcom nem mogorva és nem is bukó, de különösebb jókedvről sem árulkodik. Úgy állapítom meg ezt is, mint puszta tényt, de azért egy árnyalatnyi figyelmeztető nemtetszés bujkál a hangomban. Ehhez neki semmi köze. Általában csak a banda tudja a tagok hollétét. Másnak pedig fogalmuk nincs. Addig jó.

Meg sem lepődöm, amikor Greg kvázi becipel a táncparkettre. Azt túlzás lenne állítani, hogy díjazom is, de magamhoz képest egészen kedves módon nem vágom nyakon. Hát nem vagyok egy bűbáj? A zene mondjuk nem az én stílusom, de most nincs miből válogatni. A ritmusból még az sem zökkent ki, amikor Greg mancsa egészen véletlenül eltéved. Ez persze nem jelenti, hogy ezzel ki is vagyok békülve, de egy futó mosollyal visszapakolom őket oda, ahová valók. Rendszerint falra mászom a flegma stílusától, nagyon szereti azt hinni, hogy ő a világ közepe. De azt mondják, a türelmet így kell megtanulni. Na, persze! Egy kuncogást minden esetre nem tudok visszafojtani, mert valahol egy kicsit tényleg nevetséges ez a pökhendiség. És valahogy a gatyám sincs tele a morgásától. Én is tudok. Na és? Távolról nézve nagy valószínűséggel úgy festünk, mint a civakodó kiscicák. De hát nekem egy kissrác hiába pattog. Bár azon még én is elfilózok, hogy tulajdonképpen mit akarok én annyira megmutatni. Nem hosszú filózgatás, csak átsuhan a fejemen, a következő pillanatban már megragadom Greg meglehetősen kíváncsi praclijait és száznyolcvan fokos fordulatot veszek. Ha ennyire érdekli a szebbik felem, akkor nesze, immáron teljes életnagyságban simul hozzá.

Már egy ideje bevettem a leszarom tablettát a világgal kapcsolatban, akinek nem tetszik, annak viszontlátás. A kritikát meg egyébként is nehezen viselem, a forrás megszüntetésére pedig jobbára az egyszerűbb utat választom: a halált. Vagy fájdalmasabbat...
Mondjuk tőle még nem hallottam semmi olyat, ezért van kurva nagy szerencséje. Nem! Nem akarja. Becsülöm benne, hogy nem a tekintete árulja el mindezt, hanem az energiája. Azonban a legkevésbé sem sietem el a dolgot. Sose szoktam. Az elme veszélyes terep, s bár úgy tűnhet, hogy eddig ezzel a fegyverrel csupán magamat sebesítettem meg, most látom csupán, hogy mennyit ér akkor, ha meg tudom ragadni, és tudatosan használhatom valaki más ellen. Pattanjon el a húr, szakadjon el a cérna. És nekem semmi más dolgom nincs, mint végignézni, hogy képtelen vagyok kontrollálni magam. Játszom. És pengemosollyal konstatálom, hogy egyelőre nagyon is jól haladok. A csaj forgást rendez. Közben azért nem voltam rest megállapítani magamban, hogy marha jól néz ki.
Nem vagyok képes átsiklani ezen a mérvadó momentumon, gyanítom soha nem is fogok, pedig muszáj lesz ha rendbe akarom vágni magam. Őt nézem. Le se veszem róla a tekintetem. Nincs bennem semmi fenyegető vagy éppenséggel stírölő, de pont elég idegesítően töprengő és vesébe látó benyomást kelthet ahhoz, hogy ne viselje el túl sokáig. Eszemben sincs ágynak dönteni (most) a lányt, túlságosan komplikált lenne, és bár szeretem a kihívást, de nem vágyom arra, hogy utána bármikor nekem essenek, mert esetleg kihasználtam a helyzetet. Megdobtam egy pofátlanul ártatlan mosollyal, igen-igen, tudok ilyen is lenni, már-már vérlázítóan kedves, már azok szerint, akik ismernek.
Útmutató nincs hozzám.

Tulajdonképpen azt leszámítva, hogy akkora arca van a srácnak, mint egy ház, kedvelem őt, alapvetően elég szórakoztató társaság. Őrzőként a feladataim közé tartozik, hogy őt is szemmel tartsam, viszont most nem ezért vagyok itt, így meg sem próbálom őrizni, vagy felderíteni, annak ellenére, hogy az ő keze viszont pontosan erre pályázik. A sodromból persze ennyivel nem lehet kihozni, de aztán ahogy mosoly kúszik az arcára, úgy veszem, hogy nem is ez a cél. Hagyom, hogy a zene magával ragadjon, és ebbe Greget is magammal rángatom. Kivételesen még megjegyzést sem teszek neki, pedig az aztán ritka tőlem. Még egy ideig hagyom, hogy a testem ösztönösen mozogjon a pörgős ritmusra, majd engedve a saját igényeimnek visszaindulok, hogy némi folyékonyhoz juttassam magamat. Várakozva pillantok hátra a vállam felett, jelezve, hogy erre a körre a vendégem, válasszon. Mondjuk, nem mintha annyira el lennék eresztve anyagilag, de ennyi még belefér. Még a végén kiderül, hogy időnként képes vagyok egészen szociális lenni. Magamnak minden esetre egy újabb whiskyt hozatok. Úgy tűnik, ez lesz a legjobb barátom ma. Olyanom még úgysem nagyon volt. Ha pedig Greg kezébe is kerül egy pohár, felé nyújtom a magamét, hogy halkan csilingelve odakoccintsam.
-Egs! – bököm oda röviden, mielőtt egy nyomorék lassúságával módszeresen nekiállok elfogyasztani.