Kislányként máshogyan képzeled az életet. Bárányfelhőkről álmodsz, eszeveszett szerelemről, arról, hogy férjhez mész, gyerekeket szülsz, együtt felnevelitek őket, lesznek unokáid, és mindeközben olyan boldog leszel, hogy azt elmondani nem lehet. Aztán egy szép napon felnősz, és rájössz, hogy téged nagyon csúnyán átb*sztak.

Az apám a korábbi alfa egyik bétája volt. Sose titkolta, hogy fiút szeretett volna, aki majd átveszi a hatalmat az alfától, de hiába próbálkoztak, én mindig egyke maradtam. Amikor ebbe az apám is beletörődött úgy döntött, hogy azzal gazdálkodik, amije van: attól kezdve arra neveltek, hogy az alfa nősténye legyek. Igazából nem volt ellenemre, hogy így történjen, hiszen az egy nagyon felelősségteljes és odaadó poszt a falkában. Olyan ami számít, ami igazán fontos. Szóval a leánykorom nagy része tanításokkal telt. Az édesanyám fontosnak tartotta az alapműveltség feletti tudást, és szorgalmazta, hogy zenét valamint táncot tanuljak, míg apám az erőlétet értékelte, mert szerinte az alfa nőstényének fizikailag is példaértékű kell legyen. Ezért az ő  kérésére kickbox órákra jártam és rengeteget mozogtam. Aztán egyszer eljött az én időm, amikor valóra vált az álmom… És amikor rájöttem, hogy semmi se olyan, amilyennek megálmodtam.

Tudod, mindig úgy képzeltem a szerelmet, mint valami betegséget, például a bárányhimlőt, amin előbb utóbb át kell esni, mert idősebb korban már veszélyes. Keményen próbáltam, tényleg, de… nem volt több gyermeki lelkesedésnél az, amit az új alfám iránt tápláltam. Aztán hamarosan az is alább hagyott, és többé már kislányos izgatottságot se éreztem az alfám iránt. Kedveltem, mint embert, tiszteltem, mint a vezéremet, szerettem, mint a lányom apját, csak eztán kizárólag a kislányom iránt tudtam igazi, önzetlen szeretet érezni. Persze az apámnak ez se volt elég. Minden alkalmat megragadott, hogy felelősségre vonjon, amiért nem fiút szültem, az alfák új generációját. Szerinte Gabriel nem választott volna másik nőstényt, ha megadom neki a trónörököst. Tudtam, hogy igaza van, de ahogy a szüleimnek, úgy nekem se jött össze többé a gyermekáldás. Lelkifurdalásom volt, mert az én életem Leniával teljes lett, így más elvárásnak már nem csak hogy nem tudtam, de már nem is akartam megfelelni. Teljesen elteltem a lányommal, ő nekem a nap az égen, a fényesen ragyogó telihold, a világom kezdete és vége. Igazából miatta fáj annyira, hogy Gabriel lecserélt. Hogyan magyarázod el egy gyermeknek, hogy Anyu és Apu azért nincs együtt, mert az a szokás járja nálunk, hogy az alfa hét évente cseréli a társát? Erre nincs egyszerű magyarázat, és amikor erre gondolok, egy kis ideig nagyon tudom utálni az alfámat. Nem magam miatt, hanem Lenáért. Tudom, hogy emiatt van az enyhe viselkedészavara, a hiperaktivitás, a most még ártatlan csínytevései. Egy gyereknek két szülője van. Nem külön-külön, hanem együtt.

Néha, amikor nagyon elural a világgyűlölő hangulat, és rá se tudok nézni se az alfára vagy az új nőstényére, olyankor elviszem magammal Leniát a belvárosi lakásomba, és ott töltünk pár napot kettesben. Elsimulnak az idegeim, ha vele vagyok, és szerintem ő is sokkal nyugodtabb, ha nincs körülötte akkora nyüzsgés.

Miután lecseréltek, én is csupán egy delta lettem a többi közül, a szüleim pedig levegőnek néztek (és teszik ezt azóta is) amiért elbuktam, tehát muszáj volt kezdeni valamit magammal, máskülönben becsavarodok. Az egyik delta lány adta az ötletet, hogy hobbiboltot nyissak, ha már nem tudom eldönteni mire akarok úgymond „szakosodni”. Az iskoláim szerint fogorvosi asszisztens vagyok, de a szakmában semmiképp nem akartam elhelyezkedni. Mellesleg valami jövedelmezőt kellett választanom, mert a szüleim támogatására nem számíthattam többé, és a falkán se élősködhettem. Nem mintha a büszkeségem engedte volna. Amúgy meg nagyobb biztonságban érzem magam a tudattól, hogy egyedül is el tudnám tartani a lányomat. Anya vagyok. Számomra ez a legfontosabb.