Kaya Ardeleanu

Előtörténet

Kezdjük az egészet azzal, hogy én alapvetően egy gazdag családba születtem. Sohasem kellett semmit sem nélkülöznünk, bár hozzátartozik a tényekhez az is, hogy a dadámat jobban ismertem, mint vér szerinti szüleimet. Ám engem ez sem zavart. Kislányként még elvarázsolt a sok gyönyörű játék és ruha, amit anyukám vett nekem. Azonban ahogy nőni kezdtem, egyre inkább éreztem, hogy hiányzik valami. Időbe telt mire rájöttem, hogy nem vágytam másra, mint átlagos, hétköznapi szülőkre. Egy apára, aki folyton aggódik, hogy vajon ezúttal melyik fiú fejét csavarta el egy szem kislánya. Egy anyára, akivel elmehettem vásárolni, s akinek vállán kisírhattam volna a problémáimat. Helyettük ott volt Kate, az angol hölgy, aki felnevelt és aki megmutatta, hiába a világ összes pénze, hogyha a lelkem üres. Sokáig nem értettem mit is akart ez jelenteni. Az apám egy étterem tulajdonosa volt, míg anyám neves pszichiáter. Szabályosan úsztunk a pénzben, ha bármi felkeltette az érdeklődésemet, megvettem. Sose kellett azon gondolkoznom, hogy vajon elég pénz van-e nálam, hogy futja-e majd alapvető élelmiszerekre. De szerintem ezért nem is hibáztathatnak engem. Én már ebbe az életbe születtem, ilyennek neveltek. Ezt a nagy felhajtást pedig egészen addig élveztem is, míg valaki be nem mártotta az apámat, hogy sikkasztott és meglopott más embereket. Attól a pillanattól kezdve egyenes út vezetett a süllyesztőbe...
Apa börtönbe került, anyát nem alkalmazták a férje megromlott hírnevére vonatkozóan, sőt, ha már csak a nevünket meghallották, becsapták az orrunk előtt az ajtót. Egy pillanat alatt nincstelenekké váltunk. Az utolsó fillérjeinket egy olcsó motelszobára költöttük, hogy legyen hol aludnunk és megmosakodnunk, mielőtt kitaláljuk, hogyan tovább. Aztán egy szép napon Kate felbukkant azt ajtónkban. Befogadott minket az otthonába és családtagként bánt velünk. Biztatott, hogy ne adjam fel az álmaimat, mert hitt abban, hogy különleges vagyok, hogy csodákat hozhatok létre. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt jó ezeket hallani. Igazából félek attól, hogy a családunk pénz nélkül egyszerűen megszűnik létezni. Attól, hogy én megszűnök létezni, hiszen a régi barátaim már felém sem néznek.
Hónapokkal ezelőtt még másból sem állt a napunk, mint iskola után beülni a kedvenc kávézónkba vagy elmenni egy bevásárlókörútra. Ma viszont... semmi. Olyan egyedül vagyok, akárcsak a kisujjam. Tudom, ez igazán kislányosan hangzik, de rettentően utálom ezt a helyzetet. Olyan, mintha a pénzzel együtt önmagamat is elveszítettem volna. Hétvégén fizetős egyetemre járok, hét közben meg robotolok egy kávézóban a minimálbérért. Közben pedig arról álmodozom, hogy egy nap lesz arra pénzem, hogy felüljek a repülőre és elmenjek innen jó messzire. S talán, de tényleg csak talán, ha nagyon nagy szerencsém lesz, egyszer még a szőke hercegem is rám talál. Bár valószínűleg a repülőjegy ára hamarabb összejön, mint a királyfi... Addig viszont főzöm a különféle kávékat és kiszolgálom a vendéglőbe betérőket, akik ha van egy kis mázlim, nem ismerik fel, hogy kinek a lánya vagyok.