Napok óta nem tettem semmi érdemlegeset, sőt szinte semmit sem azon kívül, hogy felkeltem, ettem, vagy futottam egy pár utcányit testmozgásképpen. Viszont ma valami teljesen mást akartam csinálni, valami olyat ami kizökkent egy picit a szürke hétköznapokból, amik mostanában már kezdenek az agyamra menni. Bár az erős túlzás, hogy szürkék a hétköznapjaim. Most kivételesen mondjuk igen, azok. De nem is értem magamat.. Egyszer az a baj ha nincs időm leülni egy percre sem, egyszer pedig az a bajom, hogy nem történik semmi sem. Nem is tudom eldönteni, hogy melyik a jobb. Viszont a mai napot sem terveztem különösebben pörgősebbre. Nem akartam emberek között lenni, csak nyugalmat, egy kis időt amit a gondolataimmal tölthetek a szabadban. Nem mondanám, hogy sietnék bárhová is ezért még mielőtt az úticélom felé vettem volna az irányt elugrottam még egy közeli virágboltba, hogy vegyek egy csokor liliomot, édesanyámnak ez volt a kedvence. Nemmellesleg most hozzá indultam, a temetőbe. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem hiányzik. Tőle tanultam mindent amit tudok, Ő volt az aki minden egyes nap képes volt belém erőt önteni, és most mégis hanyagoltam Őt már egy jóideje, pontosabban fél éve nem voltam kint Nála. Mire a temetőhöz értem az ég már sötét volt, ami nem is baj hiszen pont ilyen időben akartam jönni, mivel ilyenkor nincs itt senki, csak én és a halottak és Ők nem sok vizet zavarnak már. Lassan sétáltam végig a kopott sírkők között mire anya sírjához értem. Szorosan öleltem magamhoz a virágcsokrot, miközben a sír szélére ültem és csillogó szemekkel fürkésztem a sirkőt melyre az Elise Calmette név volt vésve és egy kis szöveg amit még én irattattam rá. Kezeimmel lassan a sírra helyeztem a csokrot. El sem tudnám mondani mit éreztem most, vagy mit gondoltam.. Egy biztos, hogy mérhetetlen magány és hiányérzet mardosta a szívemet és a lelkemet. -Hiányzol! – suttogtam szinte alig hallhatóan, majd mielőtt könnyekben törtem volna ki felálltam és az egyik közeli padhoz vettem az irányt ahová keserű lassúsággal le is ültem kezeimbe temetve a fejemet.
Talán ki sem nézik belőlem, hogy szoktam a temető felé járni, már pedig akad amikor erre visz el az utam, és az is hogy betérek, megemlékezni, és emlékeztetni magam arra, hogy miért is gyűlölöm annyira féktelenül ezeket a szörnyetegeket, akiknek létezniük sem lenne szabad, mert ahol járnak, csak a halál és vér marad utánuk. Miattuk lettem olyan vadász, mint aki most vagyok. Gyors, kíméletlen és irgalmat nem ismerő. Ők sem voltak azok, amikor a családomat ölték meg, én miért legyek hát? Felebaráti megbecsülésből? Hogy aztán ha elfordulok akkor engem is a másvilágra küldhessenek? Azt már nem. Itt én vagyok az, aki vadászni fog. Megsimítom a hideg márvány sírkövet, amely a családom rejti magába, mindazt ami maradt belőlük. Méltatlanul korán haltak meg, és igen, néha hiányoznak. Még nekem is vannak érzéseim, mégha jó mélyen is, és nem hallgatok rá túl gyakran. A farkasokkal szemben szinte sosem. Akkor átkattan valami és csak ölni akarom őket, hogy aztán farkas bundát vigyek haza. Felállok a sír mellől, ahová azt a szál virágot tettem, amit mindig szoktam ha erre járok, és észreveszek egy lányt nem messze. Elég elkeseredettnek tűnik, és nem tudom mi moccan meg bennem hogy odamenjek. Nem szoktam, és nem szokott érdekelni mások nyomora sem. - Ez így természetes. Leszarjuk ha megvan valamink és aztán hiányzik ha már nincs... az ember ilyen... - szólalok meg kivételesen ezt is gondolom, nem csak a szép szavak és nagyzolás miatt válaszolom ezt.
