Alex Teegarden
 Hsz szám : 5
Kor : 31
 |  Tárgy: Alex Teegarden Vas. Jan. 18, 2015 9:30 am | | |
Alex Teegarden
Adatok
♦Születési hely, idő♦ Anglia; 1993. 01. 20. ♦Kor♦ 22 ♦Foglalkozás♦ Elismert bajkeverő és orvostanhallgató ♦Csoport♦ Emberfarkas ♦Rang♦ Delta ♦Play by♦ Nina Dobrev |
Külső és belső
A legtöbb ember mindig csak a külsőségekre figyel. Nem érdekli őket, hogy az adott személy milyen belső tulajdonságokkal rendelkezik, hanem csak abból indulnak ki, amit látnak. Ha valaki nagyon csinos, megvannak a testi adottságai és történetesen szőke, az már biztos, hogy nem lehet okos, vagy, hogy csúnya szavakkal éljek, biztosan buta mint a... segg. Az meg már senkit sem érdekel, hogy lehet valójában különösen okos, tanult és remek ember. Ha valaki kevésbé szép, nem éri el az „átlag” kategóriát sem, mert éppen súly felesleg van rajta, vagy csak az arcának vannak furcsa vonásai, akkor az biztos, hogy már hozzászokott a különböző cifra sértésekhez, így nyugodt lelkülettel vághatunk hozzá egy újabbat, hisz neki teljesen mindegy... Csak az emberek abba nem gondolnak bele, hogy szegény szerencsétlennek, akinek azért mégsem annyira „teljesen mindegy”, milyen lelkülete van, mik a jó tulajdonságai, mert könnyen lehet, hogy bizony ő az a személy, akit egy másik szív igazán keres.
Aztán itt van az a bizonyos átlagos lányokat tartalmazó kategória, amelybe szerény személyem is tartozik. Ide bizony azok a lányok kerülnek, akik okosak, szépek és csinosak, de annyira már nem vonzóak, hogy lépésenként megriszálva a hátsófelüket, ötven fontot dugdossanak a bugyijukba. Ha az én véleményemre vagytok kíváncsiak, nincs is szükségünk efféle luxusra ahhoz, hogy jól meglegyünk és párt vadásszunk magunknak. Különben is, csak az a lány gyűjti ilyen úton, módon a pénzt, aki utána szélesre tárt lábakkal - hogy a gigájáig fellát az ember - várja a vendégeket otthon, a belépő szőnyegen a következővel: „come to mama.”
Ha valaha az életben ilyen trükkhöz folyamodnék, itt és most kérvényezném, hogy lőjenek le!
Na és akkor most surprise, bitch! Az átlag lányok ilyet bizony sosem csinálnak. Meg van nekünk is a módszerünk arra, hogy az ujjunk köré tekerjük a hímegyedeket, azonban koránt sem a fent említett, vulgáris módon. Én személy szerint, csak megrebegtetem nagy, dús szempilláimat, melyek bekeretezik meleg, barátságos, barna szemeimet. Lágy mosolyra bírom rózsaszín, dús ajkaimat és beletúrva, hosszú, sötét szín hajzuhatagomba, oldalra billentett buksival pillantok fel a prédámra. Persze ez nem minden! Csinos, edzett, nőies alakomat igyekszem olyan csomagoló papírba burkolni, ami kiemeli a vonalaimat, megmutat minden szépet és jót, mégis ápol és eltakar. Az én 169 centimmel nem hiszem, hogy magasabb sarkú cipőkre szorulnék, de én szeretem a sarkakat. Öltözékem inkább a kényelmes, s mégis nőies vonalat viszi, inkább a nadrág, mintsem a szoknya, valamint cipők terén inkább a csizmák híve vagyok. A kiegészítőkkel egész jóban vagyok, bár nem sokat hordok belőlük.
Nos, én ezekkel a „külsőségekkel” bűvölöm el az ellenkező nemet, de a sok pláza pudlival ellentétben, akik a kirakatba pakolják, amijük van, én az eszemmel és a szavaimmal is képes vagyok magamhoz kötni valakit, anélkül, hogy lejjebb húzkodnám a felsőmet magamon.
Mint ahogy azt már párszor kihangsúlyoztam, én az eszemmel hódítok, nem a külsőmmel. Lehet, hogy női fejjel gondolkozom, amiért merem azt állítani, hogy a belsőre nagyobb hangsúlyt kellene fordítani, mint a külsőre, de ez az igazság és én kiállok az igazságért, méghozzá elég keményem. Ebből adódóan gondolom mindenkinek leesett, hogy az igazságérzetem elég nagy, ahhoz, hogy képtelen legyek magamba tartani az egyéni véleményemet. Most mit tehetnék? Ami a szívemen, az a számon, nincs mese. Sosem szerettem elfojtani magamban semmit sem, talán csak a gyengéd érzelmeket. Nem szeretem az érzelmeket, az érzelgősség nekem túl… nyálas. Semmi sírás, semmi romantikázás, illetve semmi, aminek csak köze van az érzelem kimutatáshoz. Keményfából faragtak, kemény csajnak gondolom magam, szóval tartom magam a keménységhez és életem minden pillanatában keménynek, határozottnak és erősnek mutatom magam. Ha valami fáj, ha valami elszomorít, esetleg összetör, ugyan semmi baj! Csak mosolygok és bolondozom tovább. Az élet egy körforgás, vannak rossz pillanatai és ennél mindig csak rosszabb lesz, mielőtt eljönne a jó is. De optimista vagyok és úgy gondolom, hogy történjék bármi, a vége mindig csak jó lehet. Ez persze abszolúte nem zárja ki azt az aprócska tényt, hogy képes vagyok minden átkozott helyzetben rávilágítani a rosszra és utána még felsorolni, hogy mi lehetne ennél is rosszabb. Na igen, azt gondolod, hogy ez furcsa? Akkor még nem is ismertél meg teljesen.
Bolondos vagyok, minden beszélgetésre akad egy-egy poénom, sőt mi több, rengeteg. Valamiért nem tudom megállni, hogy át ne formáljak mindennemű beszélgetést és szituációt egy valóságos kabarévá. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálom, de ezt csinálom. A miértre meg pláne nincs válaszom. Talán csak nem szeretem, ha a dolgok normálisan zajlanak. Számomra a normális, egyenlő a(z) – nem az unalommal, hanem a „nem normálissal”. Ezt most értette bárki is rajtam kívül?
A bolondosságon, a hülyeségen és a „kabarén” kívül a pimaszság az én védjegyem, na meg az irónia, a szarkazmus, a cinizmus és a nárcizmus… és flörtölni is elég gyakran láthat az ember. Igen, nem vagyok az a tipikusan kedves és cuki-muki leányzó. Én valahogy máshogy fejezem ki, ha valakit kedvelek, vagy ha valakit nem. Ha az előbbi helyzet áll fent és történetesen bírlak, akkor igyekszem rád odafigyelni, érdeklődöm a hogyléted felől, viccelődöm nevetgélek. Ki tudja? Még lehet meg is ölellek. Azonban, ha az a helyzet állt elő, hogy marhára nem bírom a képed, akkor fuss, szaladj és menekülj, ha jót akarsz. Ugyan is ebben az esetben távol álljon tőlem minden nemű finomkodás, s nem hogy a kedvességem eltűnik, de még az is lehet, hogy az orrodat is beverem és új arcot varázsolok neked. A heves természetem, a hangulatingadozások a hirtelen harag… ezek hozzám tartoznak. Ezt vagy megszokod vagy… ugye nem kell befejeznem?
Farkas alakom átlagos, felépítésem izmos, strapabíró. Bundám színe fekete, has-és a nyak alsó részénél fehér színű. A pofámon, mint valami álarc, a szemeim körül, s az orromnál fekete a szőröm, míg szám alsó felén világosabb, szürkés árnyalatot ölt.
|
Előtörténet
Mindenki azzal kezdi a mesét, hogy egy átlagos családba született, átlagos gyerekkora volt, átlagos napjai voltak, minden olyan átlagosan alakult, hogy én csak mesélek, de mégis ásítozni kezdek tőle…
Mit jelent egyáltalán az, hogy átlagos? Mégis kihez mérten átlagos? Egyáltalán hol van az a pont, amihez mindenki viszonyít? Én átlagosnak számítok azzal, ha azt mondom; hogyha felidegesítenek, arany barna színbe öltöznek a szemeim? Na? Ez mennyire átlagos, az átlaghoz képest?
Annyiszor ismételtem el ezt az egy szót, hogy „átlagos”, hogyha még egyszer meghallom, az átlagosnál gyorsabban harapom át a használója torkát, az fix.
De elkalandoztam. Hol is hagytam abba? Ja, igen! A család…
Mit is mondhatnék róluk? Az anyám emberfarkas, az ő génjeinek köszönhetően lettem én is bundás, ahogyan az ikertestvérem, Rolanda is. Ebből gondolom nem volt nehéz kitalálni, hogy mi a helyzet az apánkkal. Nos… neki nem volt bundája. Legalábbis, olyan nem, amit ne a falra szegezett volna fel trófeaként, amit a vadászatainak köszönhetett. Ó igen, az apuci vadász volt, de nem ám a békés fajtából. Ő inkább az a típus volt, aki előszeretettel vadászta le a fajtánkat, anya fajtáját, a nőét, akit szeretett és, akinek gyerekeket nemzett. Ez minden, amit róla tudtunk én és a testvérem, ugyanis anya nem mesélt nekünk róla többet, nem is láthattuk őt, még csak a nevét sem tudhattuk. De egy valamint azért még is csak kiderítettünk róla, mégpedig, hogy eszméletlenül csodálatos haja lehetett, ugyanis ezt a barna hajkoronát, hogy nem a szőke anyánktól örököltük, az is biztos.
Egy olyan apával, aki nem a falkából való volt, de még csak nem is volt emberfarkas, teljesen megbélyegeztek minket. Gyerekként, az Omegák közé kerültünk, a farkas társadalom legaljára, ami annyit jelentett, hogy ennél még kóbornak lenni is sokkal felemelőbb lehetett, mint lábtörlőként élni. Mindenki lenézett, átnézett rajtunk, nekünk pedig tisztelni kellett őket. Mondanom sem kell, hamar megutáltam ezt a fajta falka életet. Amint önálló gondolataim lettek, és kezdtem felfogni mennyire nem jó ez az élet így nekem, lázadni kezdtem. Rossz voltam, nem fogadtam szót anyámnak, a Dadák hidegen hagytak, a Delták és a Béták szavaira sem figyeltem fel. Az egyedüli, aki képes volt, ha kellett erőszakkal rendre rakni, az, az Alfánk volt. Mi tagadás, rossz gyerek voltam. Bezzeg a testvérem! Ő volt az, aki mindig kihúzott a bajból, neki köszönhettem, hogy viszonylag sokáig húztam a falkában. Ha ő nem lett volna, lehet már tizenegy évesen az utcára kerültem volna. De nem volt ilyen szerencsém sem nekem, sem pedig a falka többi tagjának. A kamaszkorba lépve, a dolgok még rosszabbra fordultak körülöttem. Jöttek a hormonok, a saját elképzelések az életemről, ami persze szöges ellentétben állt azzal, amit a falka képzelt el nekem. Ők a falkában akartak tudni, el akarták nyomni a kalandvágyat bennem, azt akarták, hogy aludjon ki bennem a tűz, ami az esemény dús életre ösztönzött. Pedig én csak igazán élni akartam! Nem akartam bujkálni, nem akartam azokat a rohadt szabályokat és pláne nem akartam, hogy mások beleszóljanak az életembe és megmondják, mit tegyek vagy mit ne. Feszegettem a határokat, addig táncoltam a borotvaélen, hogy a végén túl feszítettem a húrt és a végén, csúnyán megvágtam magam.
Puszta kíváncsiságból mentem el és kerestem meg az apámat. Meg akartam őt ismerni, csak pár szót beszélni vele, hogy halljam a hangját és rájöjjek anya mit látott meg benne. De ez az egész rosszul sült el. Nem tudom hogyan, de apa ránk talált és nem egyedül jött. Legalább két tucat másik vadászt hozott magával, akik túlzás nélkül mondhatom, hogy túlerőben voltak a falkával szemben. Nem nehéz kitalálni, hogy mi történt; vérengzés, aminek a vége a vadászok halála és a falkánk alig pár főre való csökkenése lett az eredménye. Ezen kívül láthattam, ahogy az anyám szeméből kihunyt a fény és ahogy, az apám testét személyesen szaggatta szét az Alfa. Ennek tetejében pedig én is elnyertem büntetésem. S bár több sebből véreztem, végre szabad lehettem. Amiért pedig egy életen át gyötörni fog a bűntudat, az a rengeteg vér és halál.
Kiraktak a falkából, s egyértelműen a tudatomra adták, hogy ne is akarjak visszatérni. Legalábbis azt a hatalmas karmolás nyomot a combomon és az oldalamon én annak vettem. Viszont, első kézből tudhatom, milyen is az alfának feszülni. Roppant szórakoztató, de a végén igen csak fájdalmas érzés.
Napok teltek el, mire a száműzetésembe a testvérem is csatlakozott hozzám. Ő nem mondott le rólam, nem akart magamra hagyni és be kell vallanom, azt hiszem én is képtelen lettem volna nélküle tovább folytatni. Nagy erőt adott nekem, hogy ő velem tartott, hiszen csak mi maradtunk egymásnak. Világot jártunk, több országot is bejártunk, mire három éve ráakadtunk az Erdélyi falkára. Én élveztem ugyan a kóbor életet, de tudtam, hogy a testvéremnek szüksége van egy biztos pontra, egy nagycsaládra, akik ott vannak és segítenek, ha zűr van. Ezért megkerestük őket. Önerőből küzdöttük fel magunkat azon a bizonyos ranglétrán, hogy az egyszerű Omegákból, végre Deltákká váljunk. S bár semmiért nem mondanék le a kemény munkával megszerzett pozíciómról – ami lehet másnak nem nagy szám, nekem és a tesómnak igenis az -, a hobbimról, a bajkeverésről képtelen vagyok lemondani. Hiszen ez is az életem része lett, párban járunk én és a baj. Már pedig tudjátok hogy van ez, egy bajkeverő nem élhet baj nélkül…
|
|
