Bianca Nazare

Előtörténet

Igazi szerelemgyerek vagyok, anya kiruccant a nővéreivel Bukarestbe, összefutott apámmal, egy éjszaka alatt elvarázsolták egymást, kilenc hónap múlva pedig jöttem én. Igazság szerint nyolc és félre, mert két héttel előbb vágytam kijönni. Mondanom sem kell, hogy elég hamar biztossá vált, hogy anya is itt marad, elvette az eszét a szerelem, pedig akkor még nem is tudta, hogy várandós. Amikor kiderült, akkor sem esett kétségbe, apa elérte, hogy csatlakozhasson a falkába, így a szép kis családunk éldegélhetett nyugodtan. Bagzottak, mint a nyulak, van négy fiatalabb testvérem, abból kettő fiú, kettő pedig lány, egyik szelesebb, mint a másik, és sokszor érzem úgy magam mellettük, mint valami tyúkanyó, pedig a nagyobbik öcsém csak három évvel fiatalabb nálam, bár néha elfelejt felnőttként viselkedni.
Amíg egyedül voltam, mindent megkaptam, három év mennyország, bár nem emlékszem azokra az évekre, csak a későbbi, kisgyermekkoromból sejlenek fel képkockák, mikor már voltak tesóim. Így volt természetes, imádom mindegyik kis pukkancsot, a legfiatalabb húgom nemsokára tizenhat lesz, már nagyon várjuk mind. A mai napig él bennem a saját kilépésem a kölyökcipőből. Addig is imádtam ezt a létet, hogy olykor farkassá válva rohanhatok a fák között, de azóta csak még csodásabb lett minden. Noha akkor még nem tudtam, hogy miféle posztot kellene betöltenem, anya is dada volt a kezdetektől, és négy kisebb testvér mellett volt alkalmam megtanulni, hogyan kell bánni a kicsikkel, így jött ez is szóba. Nem állítom, hogy más nem játszott szerepet benne, bár tizenhat éves fejjel még senki ágyába nem kívántam belemászni, egyszerűen csak tiszteltem az alfámat, felnéztem rá, és a lelkem egy eldugott, romantikus fele nagyon is vonzódott az elsőszülött fiához. Ám aligha gondoltam komolyan, hogy bármit elérhet nála egy hozzám hasonló fruska.
Az első vadászatom után megkaptam a rangomat, apa és anya nagyon büszkék voltak rám, utóbbi még meg is könnyezte a dolgot, sosem értettem, miért olyan érzékeny, de mindig is azt mondta, hogy inkább apa konok fejét, racionális világnézetét örököltem, és ha belefulladnék az érzelmeimbe, akkor sem mutatnám ki őket. Így is van, bár arcomon gyakran pihen mosoly, a valóság valahol egészen mélyen van, még én sem szeretem elemezgetni önmagamat.
Apa tizenegy éve nem része a családunknak, meghalt, mindnyájan meggyászoltuk, én a legtovább, talán még most is teszem… Sosem fogom elfelejteni, miként csillant ravasz módon a tekintete, miként nézett anyára, s ránk, a gyermekeire, az örökségére. Életcélommá vált úgy élni, ahogy ő szerette volna, mindent háttérbe szorítani a falka kedvéért, és nem elkövetni azt a hibát, amit ő tett. Elbizakodott volt, és úgy gondolta, még bőven lehet esélye, így kihívta Gabrielt, aki épp akkor került frissen a falkavezér posztra. Valóban erős, okos farkas volt, akár győzhetett is volna, ha másként fordul a kocka. Ám nem így lett, Gabriel került ki győztesen, és már tagadta volna ki a falkából, elűzve mellőlünk, mikor apám nekiugrott. Tudta, hogy kegyelemgyilkosságra nem számíthat, de kiprovokálni még volt esélye. Alig pár perc múlva már halott volt, én pedig könnyáztatta arccal feküdtem a teteme felett, és nem értettem, miért csinálta. Azóta már tisztában vagyok vele, hogy nem lett volna képes a családja, a falkája nélkül élni, neki ez volt a mindene. Megalázottként, kiátkozva… inkább választotta a halált. Talán túlságosan büszke emberfarkas volt. Harag azonban nem emésztette a lelkemet az alfám irányába, tette, amit a farkastörvények diktáltak, s ez így volt jól, neki sem volt választása. S tudom, apának jobb az örök vadászmezőkön, mint kitagadva, nélkülünk.
Amint nagykorú lettem, és elvégeztem a középiskolát, magánúton persze, egyetemre mentem, az már megvalósítható volt a normális keretek közt is, hisz már képes voltam uralni a farkast. Óvónőnek tanultam, úgy gondoltam, nem árthat annak rendje és módja szerint megtanulnom mindent a kisebbekről, s mivel szerettem foglalkozni a tesóimmal, ez abszolút nem okozott gondot számomra, sőt, el sem tudtam volna képzelni más foglalkozást a jövőmre nézve.
Négy éve történt, hogy új párt kellett választania magának, én egy pillanatig sem gondoltam, hogy én leszek az, igazság szerint mindig igyekeztem megtartani a két lépés távolságot, hogy megóvjam önmagamat a további sérülésektől. Annál nagyobb volt a döbbenetem, amikor úgy döntött, én leszek a nősténye. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, szívem egy része igenis ebben reménykedett, de nem tettem érte semmit, nem akartam, hogy bárki azt higgye, erre hajtok, s mégis, amikor az oldalára kerültem, eszembe ötlött, hogy apámnak mindig is az volt a vágya, hogy alfa lehessen, de sosem érhette el. Én nem akartam, mégis megkaptam a címet. Ironikus, ugye? Látod, apa, elértem hát helyetted, tiéd ez a hét évem, legalább te örülsz neki. Már akkor csak arra tudtam gondolni, hogy hét év múlva elveszítem, hogy hét év múlva más lesz az oldalán, én pedig összetört szívem romjain fogok csücsülni. Kötelesség vagyok, nem más, miként nekem is feladatom van, gyermekeket kell szülnöm, s meg is fogom tenni, hisz tudom, mi a falka érdeke.
Igyekeztem hát bezárni a szívemet, és ahelyett a feladatomra koncentrálni, de meg kell valljam, hamar rájöttem, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű, eleinte még nem akartam gyermeket, ez igaz, de megtettem volna a falkáért, volt olyan időszak is, hogy igyekeztem mindig a kedvében járni, hogy az érzelem egy halovány szikráját kikaparjam magamnak, de beláttam, talán nem vagyok elég ahhoz, hogy szeressen, így hát maradtak a puszta elvárások. Két év sikertelen próbálkozás után elmentem megvizsgáltatni magam, hogy nincs-e valami szervi bajom. Mielőtt bárki sikító frászt kapna, hogy vért vett tőlem egy ember, a saját orvosunk intézett mindent. Szerinte nincs bajom. Anya nyitotta fel a szemem nem is olyan régen, miszerint ne a testemben keressem a problémát, mert abban nincs, a szívembe kell beengednem a valós, gyermek iránti vágyat, úgyis, hogy az apja sosem fog úgy szeretni, ahogy vágyom rá. Félre kell tennem minden problémát, és ennek élni, s akkor kész leszek rá. Egy éjszakán át zokogtam az ölében, és próbáltam összekaparni magam annyira, hogy elég erőt merítsek a továbbiakra.
Három évem maradt arra, hogy teljesítsem a kötelességemet, különben szégyenben maradok előtte, a falkám előtt, s nem utolsó sorban önmagam előtt. Ettől rettegtem, és nem akartam, hogy így legyen. Ugyanakkor igenis szerettem a betöltött szerepemet, amennyire féltem tőle az elején, szerettem alfának lenni, már értettem, apa miért vágyott rá annyira, és egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy mindez nekem teher, az azonban mindvégig ott lebegett a fejem felett, hogy valamikor mindent el fogok veszíteni. Mintha egy óra számlálna folyamatosan vissza a fejem felett. Három rövid év…

Kedves Bianca!

Igazán szép ET-t hoztál nekünk és nem is akarom húzni halasztani a dolgot. Elfogadlak, mert elnyerted a tetszésem és szurkolok hogy sikerüljön gyermeket szülnöd Gabrielnek, bár.... nem csoda ha nem akarsz neki, én se akarnék..