Az életemet kéne most szépen részletesen leírni, és ennek én eleget is fogok tenni, legalábbis remélem.
Valahol ott kezdődött az életem, hogy 1994 nyarán valamikor elkezdtem növekedni anyám méhében. Életem ezen 7,5 hónapja igen unalmasan telt. Igen, csak 7 és fél, mivel annyi idősen meguntam az anyám hasában lévő légkört, és megindult a szülése.
Elég kellemetlen lehetett, igaz nem nekem, hanem a családomnak (kifejtve: anyám Emiliana, apám: Josh, és a bátyám Jason). Azt hitték, hogy meg fogok halni és viszem magammal anyámat is. Ez szerencsére nem így történt, hála a hozzá értő orvosoknak, meg a különféle gépeknek.
Az, hogy koraszülött vagyok, meglátszik rajtam, vagyis anyámék mindig ennek tulajdonítják a néhány idióta szokásomat. Mintha nem tőlük örököltem volna, hanem csak úgy kialakultak, mikor kijöttem a hét csillagos szállodából egy apartmanba. Valljuk be, a születés tényleg ilyen, egy kellemes meleg védett helyről ki a zord hideg világba, de hát ez kellett nekem.
Így végül 1990. július 13.-ai forró nyári estén érkeztem meg hivatalosan is.
Ez a hivatalos verzió, de mint később kiderült, ez nem így történt, mivel nem egyszerű ember vagyok, hanem emberfarkas. A vér szerinti szüleim már nagyon régóta szerettek volna utódot, ezért mindent megtettek, hogy a családjuk végre teljes lehessen, egy kisbabával. 7 és fél hónapra születtem ez igaz, csak anyám belehalt a szülésbe, túl sok vért veszített és az orvosok már nem tudtak segíteni rajta.
Apám eltaszított magától, mivel túlságosan is emlékeztettem anyámra, és neki Ő fontosabb volt, mint én. Beadott egy árvaházba, de egy héttel később már ki is kerültem onnan, mert egy család örökbe fogadott, ők nem tudták, hogy mi vagyok, ezért ez egy jó darabig titokban is maradt.
Életem első pár éve zökkenő mentesen telt, ugyan úgy, mint egy átlagos lánynak, annyi eltéréssel, hogy mániákusan rajzoltam és korcsolyáztam. Jártam műkorcsolyázni, majd versenyekre is, amiken sikeres voltam. E két dolog körül forgott az életem. Szüleim és testvérem mindenben támogattak. Így visszagondolva igazán szerencsés vagyok, hogy ilyen körülmények közé születtem.
Ahogy egyre nagyobbá cseperedtem úgy lettem egyre makacsabb és szófogadatlanabb, nem kell itt olyan nagy kihágásokra gondolni, nem maradtam ki éjszakára, nem kezdtek el romlani az iskolában a jegyeim sem, csupán az edzések voltak azok az alkalmak, amikor nem tudtam elviselni ha nem tökéletesen csináltam meg a feladatokat. Számtalanszor, mikor anyu azt mondta, hogy már ideje lenne indulni haza, mert a jégcsarnok amúgy is egy fél órája bezárt, nem voltam hajlandó, és még vagy háromszor elgyakoroltam mindent, aminek később meg is lett az eredménye, máig otthon vannak a szobámban a különféle érmek és trófeák.
10 éves korom környékén a szüleim észrevették, hogy valami nem stimmel velem, de hogy mi arra csak az egyik telihold alkalmával jöttek rá, mikor is a szobámban nem egy aranyos szőke kislányt találtak, hanem egy fehér színű farkas kölyköt. Frászt kaptak természetesen, azt hitték a kölyök farkas felfalt engem, de rájöttek, hogy erről szó sincs, hanem én vagyok a farkas. Onnantól kezdve minden egyes telihold alkalmával bezártak a pincébe, nehogy bárkit is bánthassak, vagy esetleg nekem essen bajom, mert kiszaladok egy száguldó kocsi elé az úton. Próbálták eltitkolni a szomszédok elől, hogy mi is történik minden hónapban egyszer a pincéjükben, de egyre kevésbé jártak sikerrel. A végén már lehangszigetelték az egészet és kutatni kezdtek, hogy mégis mi okozhatja ezt az egész átalakulást. Visszagondolva nagyon hálás lehetek nekik, amiért nem adtak oda egy cirkusznak vagy nyomtak be egy kórházba ahol mindenféle kísérleteket végezhettek volna rajtam. Máig nem tudom, hogy de sikerült ráakadniuk a helyi farkasokra, akik közül egy egyik vállalta, hogy segít nekem.
15 éves korukra a fiatalok beérnek életük azon szakaszába, amikor már nem igazán lehet nekik megmondani, hogy mikor mit csináljanak, igaz én eddig is ilyen voltam, de akkora ez még jobban előjött. Már nem kértem meg se anyut, se aput, hogy kísérjenek el az edzésre, már nagylány voltam és el tudtam dönteni, hogy mikor elég. Közeledett a telihold, már csak 24 óra volt a következőig, és ilyenkor mindig sokkalta idegesebb és szétszórtabb voltam, mint amilyen általában. Rettentően zavart, hogy nem sikerült megcsinálni egy ugrást, amit már régebben tökéletesre begyakoroltam. Nem, egyszerűen nem felejthettem el ilyen egyszerűen! Az izmaim sajogtak a fájdalomtól, csak ez jelezte, hogy már ideje mennem, az öltözőbe érve az órámra pillantva láttam, hogy éjfél már réges régen elmúlt. Valami nem stimmel, anyuék ilyenkor mindig jönni szoktak, hogy a hajamnál fogva rángassanak haza, ha saját akaratomból nem vagyok hajlandó ott hagyni a jegyet. Buszok nem jártak, kénytelen voltam haza gyalogolni.
Próbálom kitörölni a fejemből azt az éjszakát, úgy tenni, mintha szimplán meg sem történt volna, de nem megy. Ma is hajlamos vagyok kiáltozva felébredni az éjszaka közepén, mert álmomban újra átélem. Csak 15 éves voltam. Csináltak terhességi tesztet, az negatív lett, legalább ezt megúsztam…

A gimnázium befejeztével elhatároztam, hogy tovább tanulok, de nem otthon, hanem egy olyan helyen ami majd megihlet. Művészetet, egészen pontosan rajzot és festészetet tanulok a bukaresti egyetemen, első éves hallgató vagyok, a korcsolyázást nem hagytam abba, csak már nem indulok versenyeken, helyette inkább kisgyerekeket tanítok, és szurkolok nekik, hogy a különböző megmérettetéseken minél jobban szerepeljenek.