Deressie Calmette

Előtörténet

Az élet egy folyamatos harc, amely cselekvésről, bukásról és talpra állásról szól, vegyítve némi örömmel, bosszúvággyal és egy csipetnyi haraggal. Mindenkinek megvan a maga kis története ami olyanná formálta amilyen. Az én „mesém” arra tanított meg, hogy bármilyen szépnek és megrendíthetetlennek is tűnhet valami, olyannyira torkolhat a dolog pokoli fájdalomba és tragédiába is.
1990. márciusában láttam meg a napvilágot egy boldog család még boldogabb elsőszülöttjeként. Legalábbis minden tökéletesnek tűnt és mesebelinek. Csodálatos gyermekkorom volt, egészen életem hatodik évéig felhőtlen volt minden, majd a szürke, sötét köd beárnyékolta az egész család életét, legalábbis az én életemet és édesanyámét biztosan. Emlékeimben erőteljesen élnek azok a kétségbeesett és fájdalmasan hangos sikolyok melyek anyám torkát hagyták el, miközben apám határozott és erős tenyere egymás után érték finom bőrét. Emlékszem ahogy kis testemmel, gyengeségem ellenére, annál inkább határozottan rontottam neki édesapámnak és próbáltam leválasztani arról a nőről akit a legjobban tiszteltem és szerettem a világon, amit Ő csak egy határozott ütéssel nyugtázott irányomba.
Édesapám akit én már csak mai napig James-nek emlegetek, mindig is tisztelettudó ember volt aki a légynek se tudna ártani, de az a nap valami másról árulkodott, valami sötétebb dologról, valami hatalmas fékevesztett démonról ami megátkozta James tudatát és ilyen állapotba taszította. Attól a naptól fogva semmi sem volt már olyan mint régen.
Anyám két évvel ezután az eset után megelégelte ezt a katartikus állapotot és az egyik este folyamán amikor James nem volt otthon, tudván, hogy nem örülne a ténynek, hogy elköltözünk, időt sem hagyva a pakolászásra a kezemnél fogva megragadott és sietősen kitessékelt a házból és elmagyarázta, hogy kénytelenek vagyunk elköltözni., méghozzá sietősen.
Életem 10. életévében, pontosabban pont a születésnapomon anyám egy érdekes ténnyel állt elém, miszerint mi mások vagyunk mint a többi ember. Ez teljes mértékben megváltoztatta az életemet és egy új kezdetet adott, egy új lapot, egy sokkal tisztább és lehetőségekkel teli életet. Az évek megedzettek. Igyekeztem megfelelni az elvárásoknak amiket elém pakolt a sors.
Dolgoztam akárcsak egy normális ember, voltak céljaim, és valamilyen szinten boldog voltam. De mint tudjuk a boldogság múló állapot. 19 éves voltam amikor egy esős keddi napon késő este értem haza. A küszöbhöz lépve már éreztem, hogy valami nincs rendben. A bejárati ajtó tárva nyitva volt, melyet a viharos szellő kinyitott majd bezárt. Átlépve a kopott küszöböt cipőim halk kopogása törte meg az éjszakai csendet, majd beljebb érve a lakásba egy ismerős illat csapta meg az orrom, anyám vére volt az. Lépteim egyre sietősebbé váltak. Majd a hálószobához érve meghökkentő kép tárult a szemeim elé. Sosem felejtem el anyám vérbe fagyott arcát és azt a különös agressziót és kegyetlenséget ahogy meggyilkolták, és az a levél ami ott volt a kis faragott éjjeliszekrényen, az a levél apám keze által íródott. Melyet a mai napig őrzök, s melynek a tartalmában a világ legfájóbb dolga íródott számomra: „ Drága Essie! Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap amikor megtalállak titeket és minden befejezetlen dolgomat sikerül végre bevégeztetnem. Kár volt elmennetek akkor ez talán sohasem történt volna meg. Mindig is tudtam, hogy édesanyád kitartó nő, de talán életében most volt a legharciasabb. Szeretettel Édesapád, James! „