Catherina Irina Volkov

Előtörténet

Hiszek abban, hogy mindenki maga döntheti el, hogy ki is akar lenni valójában. Azt, hogy kik is vagyunk valójában sok különböző dolog együttesen határozza meg. Hinni akartam, hogy minden ember megválaszthatja a saját útját. Mindenki, kivéve én, mert nekem már a születésem előtt megírták a sorsomat. Alex Volkov és Magda Volkov második gyermekeként láttam meg a napvilágot. A szüleimmel és a bátyámmal, Dimitrijvel együtt Bukarestben éltem, és először minden rendben volt. Olyan voltam, mint az összes többi kislány, aki álmokat sző és gondtalanul játszik a testvérével. Dimitrij volt a világ számomra. A bátyám mindig ott volt velem, vigyázott rám és jószerével ő nevelt fel. Kései gyerek voltam, így a szüleimnek már nem igen jutott ideje a nevelésemre. A bátyám 12 évvel volt idősebb nálam, így mindenki számára egyértelmű volt, hogy rá mindig rá lehetett bízni a kicsit. Szerencsémre a bátyám nem tehernek tekintett, hanem a saját kicsi csodájának. Imádott, és azt hiszem, hogy kicsit el is kényeztetett, így sokáig azt hittem, hogy a világon mindent elérhetek.
Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy apám miért utazik annyit, és hogy anyám miért tart annyi fura fegyvert a házban. Apám néha leült velem a nappaliba, és újra meg újra elmutogatta nekem a családi fotókat, mintha csak a fejembe akartra volna vésni a sok nevet és arcot. Az életem boldog volt még ha néha hiányoztak is a szüleim. Aztán eljött az a hideg tél, és minden megváltozott. 8 éves voltam akkor, és tehetetlenül néztem, ahogy minden megváltozik. Apám még a szokottnál is többet volt távol, az anyám pedig súlyosan megbetegedett. Minden gond a bátyám vállát nyomta, de ő hősiesen küzdött a családunkért. Ételt és orvosságot szerzett, fát vágott, vizet hordott és gondoskodót róla, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt.
A téli hideg csak lassan enyhült, de anyánknak már mindegy volt. Egy éjjel végleg lehunyta szép zöld szemeit, és nem ébredt fel többé. Apánk a halála másnapján ért haza, és őrjöngő dühvel támadt Dimitrijnek anyánk halálos ágya mellett. Végül a gyászoló család és barátok szedték szét őket, apánk ezután soha többé nem emelt kezet a bátyámra, sőt szinte rá se nézett. A korábban biztonságos és boldog otthonunkból egy pillanat alatt lett rideg és sivár hely. Apánk nem ment el többé, de mi úgy éreztük, hogy sokkal távolabb van tőlünk, mint korábban bármikor. A bátyámmal végleg ketten maradtunk, és még sokkal szorosabb kapcsolat alakult ki köztünk. Hiába volt közöttünk akkora a korkülönbség mi mégis mindenben jól kijöttünk. Senki nem figyelt ránk évekig, és mi boldogok voltunk ezzel.
Apánk csak 4 évvel később kezdett foglalkozni velünk, de abban nem volt már semmi szeretet. Amikor éppen nem ivott, akkor az emberfarkasokról mesélt és a családunkról. A fejünkbe verte, hogy a Volkov család évszázadok óta vadásza az emberfarkast, és hogy nekünk is kötelességünk megtanulni az ölés minden formáját, amivel elvehető ezeknek a fenevadaknak az élete. Apánkat nem érdekelte semmi más, csak hogy kineveljen minket. Soha azelőtt nem féltem éjjel, de az első rémálmokkal terhes éjszaka után elkezdtem felnőni. Egy olyan világra nyílt a szemem, amiben már nem volt helye az álmoknak vagy a gyengeségnek. A sokszor kegyetlen edzések alatt úgy éreztem, hogy megszakadnak az izmaim, és többé nem fogok felkelni a hideg földről, de nem voltam egyedül. Dimitrij mindig ott volt, és segített, hogy tovább tudjak menni a ránk erőszakolt úton.
3 évig ment ez így nap, mint nap, mígnem végül apánknak sikerült halálra innia magát. Magunkra maradtunk a családunk nehéz örökségével, amit magunkra kellett vennünk. Bár Dimitrij nem akarta, hogy folytassam az edzést, de addigra már túl mélyen élt a lelkemben a kötelesség tudat és a család iránti elkötelezettség. Tudtam, hogy a bátyám éjszakánként nyomokat keres és vadászik, de nem engedte, hogy vele menjek. Mindig azt mondta, hogy túl kedves vagyok neki, ahhoz, hogy odavessen a farkasoknak. Régen csak nevettem ezen, amikor még tudtam nevetni egyáltalán. Nem volt könnyű, de végül sikerült kialakítanunk magunknak egy új életet. Suliba jártam, elvégeztem a házimunkákat és edzetem, míg a bátyám dolgozott és vadászott. Idővel megtanultam ellátni a sebeket, a gyógynövények használatát anyám jegyzeteiből tanultam meg.
Aztán jött Ő.
A nő, akivel soha nem kellett volna találkoznia a bátyámnak. Emberfarkas volt, és visszavonhatatlanul elcsavarta a testvérem fejét. Könyörögtem neki, hogy felejtse el a nőt, és emlékezzen a családunk múltjára, de nem hallgatott rám. Tehetetlen voltam, és csak remélhettem, hogy a nő nem csak játszik vele. Egyik este a bátyám és egy barátja nálunk iszogattak, amikor beállított a nő, és azt mondta Dimitrijnek, hogy egy különleges helyre akarja elvinni. Egyáltalán nem tetszett a dolog, így miután elmentek utánuk lopództam. Követtem őket az erdőbe. Akkor először vadásztam, de magam sem voltam tisztában vele, hogy a tanultakat használom a gyakorlatban. A tisztáson nem csak a nő volt ott, jöttek mások is és én tudtam, hogy a testvérem meg fog halni. A hideg, sáros talajon kúsztam egyre közelebb, és közben elkeseredetten próbáltam kitalálni valamit.
Egy erélyes hang a folyóról beszélt, majd hirtelen minden felgyorsult. Dimitrij futásnak eredt az emberfarkasok pedig utána vetették magukat. Előre lendültem, de két erős kar fonódott körém, és nem engedett. Vad elszántsággal vergődtem, és csak az járt a fejemben, hogy a bátyámmal kell lennem. Igor fogott le, a bátyám legjobb barátja, aki aznap este ott volt nálunk. Tudtam, hogy vége, mindennek vége. A tisztáson nem volt más csak a nő, és egyenesen rám nézett, majd intett a fejével, mire Igor elindult velem kifelé az erdőből. A bátyám holteste soha nem került elő, de én tudtam, hogy mi történt vele.
Igor lett a gyámom, ahogy azt a bátyám a végrendeletében meghagyta, de ez engem nem érdekelt. Összetörtem, és többé nem voltam képes összerakni a lelkem darabkáit. Az edzésbe menekültem, de vadászni nem mentem, ez volt a testvérem utolsó kívánsága, hogy ne menjek a falka után. Ezt betartottam, ahogy a családomnak tett fogadalmamat is. Amint nagykorú lettem világgá mentem, és abból éltem meg, amihez a legjobban értettem, a gyilkoláshoz. Jártam Moszkvában, Párizsban, Londonban, Dallasban és még sok más helyen. Tökéletes bérgyilkos voltam, hiszen kivételes nyelvérzékkel sajátítottam el a különféle dialektusokat, és senki nem hitte volna rólam, hogy a halál a mesterségem.
Megszedtem magam, de a pénz soha nem érdekelt. Nem dolgoztam soha egyetlen kormánynak se, mindig megmaradtam a magam urának, és ez így jó volt nekem. Kerestem őket szüntelen, és vadásztam az emberfarkasokra, ahol csak a nyomukra bukkantam. Apám meséiből tudtam, hogy régen a világ minden táján éltek, így hát kutattam őket. Azt az egy falkát vágytam megtalálni, és a nőt, aki elvette a testvéremet. Elástam mélyre az érzéseimet, és játszottam a szerepeket, amiket a feladataim megköveteltek tőlem. Az évek megedzették a testem és a lelkem. Megtanultam a vadászat minden fortéját, és kerestem az alkalmakat, hogy a gyakorlatban csiszoljam tovább a tudásomat.
Nemrég tértem csak vissza Bukarestbe, és szándékomban áll maradni. Egy munka hozott haza, de ha már így alakult, akkor maradok. Lerendeztem egy pasast, aki rossz lányt kapott el egy körre, így a felbőszült apuci engem küldött neki ajándékba. Haláli buli volt.
A családi házat már régen eladtam, de egy kis lakást fenntartottam magamnak a belvárosban. Igor tartotta rendben és kezelte a pénzügyeimet. Felelősnek érezte magát értem, így hagytam, hogy segítsen néha napján. A hálószobám ablakából rálátok a városra, és érzem, hogy itt vannak. Őt akarom, hiába minden a bosszúvágyamat nem csillapítja semmi, csak őt akarom. Az ágyon egy nyitott táska benne egy tucat személyi írat, de ebből csak egy a sajátom. Nevek, alteregók, fiktív cégek és mérhetetlen mennyiségű háttéranyag a fejemben elraktározva. A szoba összeszedett, a ruhák és cipők szép sorjában a szekrényben, a fegyverek egy Klimt kép mögötti titkos rekeszben meg még pár helyen elrejtve az egész lakásban. Mindennek megvan a helye csak nekem nem. Régóta érzem ezt, és keresem azt, ami újra életre kelt.
Jobb ötletem nem lévén most eljöttem érte. Az egyikünk végül nem éri majd el a folyó partot.