Amennyire én tudom, mindig eleven gyerek voltam. Az orvosok ezt úgy fogalmazták meg, hogy „hiperaktív”, és időnként átnyújtottak egy-egy receptet az anyámnak, ami majd kigyógyít a bajból. A mama viszont sose gyógyszerezett. Rossz voltam, mint a tűz, minden balhéban benne voltam már kisiskolásként is, és öt percre se volt tanácsos magamra hagyni otthon, mer tüstént kárt csináltam, de a mama szerint a normális felnőtt élet záloga a rosszcsont gyerekkor. Míg a szomszédok bosszankodtak, addig a mama büszke volt rám. Később megértettem, hogy neki szüksége volt rá, hogy mindig figyeljen, hogy az általam elkövetett gyermekcsínyek kitöltsék minden percét. Tudod, az apám akkoriban futtatta fel a vállalkozását, ami rengeteg üzleti úttal járt, és sose volt otthon, így a mamának csak én voltam, és később Mia, aki az örökbefogadott féltestvérem. Csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy alig egy évvel a születésem után a mama méhét megtámadta a rák. A szülés utáni gyakori vizsgálatok miatt szerencsére még időben felfedezték a kort. Harcos, olasz temperamentuma leküzdte a betegséget, de a méhét elveszítette. Ennek ellenére a mama nem adta fel az álmát, hogy nagy családja legyen, ezért örökbe fogadták Miát. A rajongásig szerettem az a lányt, mintha az édes testvérem lett volna. Eleven volt, mint én, és amikor már elég idős volt, hogy a mama elengedje otthonról játszani, ő szívesebben lógott velem és a haverokkal, semmint a korabeli kislányokkal Barbie és Ken társaságában.
Közös volt még bennünk az élénk fantáziánk. Kisgyerekekként egy szobán osztoztunk, és lefekvés előtt egymásnak mondtunk mesét. Én rémtörténetekkel próbáltam riogatni, míg ő hercegekről, hercegnőkről mesélt, amibe átemelte az én félelmetes teremtményeimet, és teljesen más szemszögből ábrázolta őket. Ez volt Mia. Mindenben meglátta a jót, és így már nem is tűnt annyira félelmetesnek ez a világ.
Amikor idősebbek lettünk, külön szobában aludtunk már, a közöttünk lévő szoros köteléken is hasadék keletkezett. Attól kezdve sokkal szívesebben töltötte az időt egyedül, és nem volt több esti mese sem. Néha még megpróbáltuk, de már nem volt az igazi. Mia úgy mesélt, mintha nem is fiktív világból ragadna ki egy részletet, hanem mintha valós beszámolókat tartana a saját életéről és sárkányokról, farkasokról, vámpírokról, titkos kincsekről, szent ereklyékről. Bevallom, annyira hiteles volt, hogy néha a frászt hozta rám vele, és már én se kerestem olyan gyakran a társaságát. Figyeltem rá, hiszen a testvérem volt. és imádtam, de amikor éjszaka kiszökött az erdőbe, vagy sokáig elmaradt hazulról, nem mentem utána, igaz, a szüleimnek se köptem be.
Egyszer aztán nem jött haza többé… Akkor már nagyon megbántam, hogy nem szóltam a mamának Mia éjszakai kimaradásairól, de nem volt már mit tenni.
Két nappal a húgom eltűnése után a rendőrség keresőcsapatával együtt kutattunk utána a környékbeli erdőkben. Tudtuk, hogy több vadállatfaj is él ott, mint medvék, rókák, farkasok, rozsomákok, amik rátámadnak bármire, ha fenyegetést éreznek, de még reméltük, hogy rátalálunk Miára. A holtteste két hét múlva került elő. Vadállat tépte szét.
A temetés előtt mama ragaszkodott hozzá, hogy összekészítsük Mia legszemélyesebb holmiját, amit a koporsóba tesznek a teteme mellé. Ekkor loptam életemben először. Elloptam Mia naplóját.
Tudod, mindig is élénk volt a képzeletünk, de az a napló volt az amitől végre rászántam magam az írásra. Hátborzongató részletességgel írt az éjszakai kalandjairól ember bőrbe bújt farkasokról és vámpírokról. Tudtam, hogy ez nem igaz, sose hittem e lények tényleges létezésében, de úgy gondoltam, azzal állítok méltó emlékművet elveszett testvéremnek, ha írok arról amiben ő hitt, és adok egy esélyt annak, hogy én is higgyek valamiben. Én, a vallásos neveltetés ellenére is örök ateista…
Szóval így kezdődött. És így történt, hogy testnevelő tanári diplomát szereztem, mégis írni kezdtem.
Az édesapám három évvel ez előtt meghalt. A sok munka, és a stressz vitte el. Előbb agyvérzése volt, amitől, nyaktól lefelé lebénult és beszédképtelenné vált, aztán szívrohamot kapott, amit már esélye sem volt túlélni. Jókora vagyont halmozott fel az évek során, amelyen mama és én osztoztunk a végrendelet értelmében. Ezt a pénzt használom, és élem fel, amikor a költségeimet már nem feledik a könyveim eladásából befolyó összegek. Általában utazok.
Romániába az új vámpírkönyvem miatt jöttem. Tudom, hogy az eredeti Drakula gróf legenda Magyarországról származik, de ott nehézségekbe ütköztem a nyelvvel, mivel csak azt olaszt és az amerikai angolt beszélem. A románban viszont rengeteg olasz szó van, és sokan beszélik az angolt is, ezért itt jobban boldogulok, mégis közel vagyok a szomszédsághoz. Nem is sejtem mennyire közel. Azt hiszem, a következő könyvem témáját is megleltem itt, Bukarestben. Érdekes pletykák keringenek a Coleman klánról… Van egy olyan sejtésem, hogy vakvágányra futok, de egy próbát megér. Szimatolok egy kicsit, aztán majd meglátjuk mire jutok…